Az életen átívelő fejlődés - az eriksoni modell
- Korényi Zsófia
- 2020.07.15.
Erik Erikson (1902-1994), aki Freud tanítványa volt, hitt az egész életen keresztül tartó fejlődés folyamatában. Munkásságában kiemelkedő, hogy nagyon fontos társas és kultúraközi dimenziót adott Freud biológiai determizmust megfogalmazó elméletéhez.
Sokat átvett ugyanakkor Freud fejlődésről alkotott alapvető elképzeléseiből, mint amilyen például a kisgyermekkor fontossága a személyiség alakulásában vagy a tudattalan késztetések létezése. Szerinte a fő témája az életünknek az identitás keresése, amelyet ő a személyiség stabil magvának értelmez. Az eriksoni értelemben vett identitást úgy lehet felfogni, mint a szocializáció különféle körülményei között az én és a társas világ viszonyáról alkotott viszonylag stabil mentális képet. Freuddal szemben azonban Erikson az identitás alakulását élethosszig tartó folyamatnak tartotta, amely sok szakaszon halad keresztül, így míg Freud pszichoszexuális elméletének szakaszai véget érnek a serdülőkorral, Eriksonnál a fejlődés tovább folytatódik és összesen nyolc ciklust alkot. Mindegyik szakasz az előzőre épül, abból emelkedik ki, azt szervezi újjá és gazdagítja tovább. Életük folyamán az emberek többször is felteszik a kérdést: „ki vagyok én?”, és mindegyik életszakaszban más-más választ találnak rá.
Erikson szerint minden egyes szakaszban egy olyan „fő feladat” testesül meg, amelyet az egyénnek teljesítenie kell, hogy a fejlődés következő stádiumába léphessen. Ezeket a feladatokat Erikson „kríziseknek” nevezte, mivel ezek konfliktus forrásait képezik az ezeket átélő személyre nézve. A személy identitásérzését ezeknek a kríziseknek a megoldása formálja; a krízisek a nagyfokú sérülékenység, de egyben a megnövekedett lehetőségek időszakai is. Így például elmélete szerint azt, hogy büszke és autonóm vagy szégyennel és kétségekkel teli lesz-e egy 2 éves kislány, az határozza meg, hogy sikerül-e elsajátítania a vágyai és a teste fölötti uralmat (itt kiemelten fontos kérdés a szobatisztaság, ami napjainkban már későbbre tolódik bizonyos körülmények miatt). Az érés minden szakaszban új lehetőségeket és nagyobb szociális követelményeket hoz elő.
Erikson úgy vélte, hogy az egyénnek minden egyes krízis egy „soron következő új potenciált” kínál: új módokat a világ megismerésére és a vele való interakciókra.
A szakaszok részletesebb leírásai:
1. Bizalom – bizalmatlanság (0-1 év):
Egzisztenciális kérdés: Bízhatok a világban?
Megszerezhető énerő: Remény.
A csecsemők megtanulnak bízni abban, hogy mások gondoskodnak alapvető szükségleteikről, vagy ennek hiányában bizalmatlanok lesznek.
2. Autonómia – szégyen/kétely (1-3 év):
Egzisztenciális kérdés: Rendben van, ha én vagyok?
Megszerezhető énerő: Akarat.
A gyerekek megtanulják akaraterejüket és önkontrolljukat gyakorolni, vagy bizonytalanokká válnak, és kételkedni fognak abban, hogy maguk is képesek a dolgokat megcsinálni.
3. Kezdeményezés – bűntudat (3-6 év):
Egzisztenciális kérdés: OK, ha én cselekszem, mozgok, kezdeményezek?
Megszerezhető énerő: Szándék.
A gyerekek megtanulnak kezdeményezni, teljesítményüknek örülni és hasznossá válni. Ha nem engedik, hogy saját kezdeményezéseiket kövessék, függetlenségi kísérleteik miatt bűntudatot éreznek.
4. Teljesítmény – kisebbrendűség (6-12 év):
Egzisztenciális kérdés: Értékes tagja vagyok a világnak?
Megszerezhető énerő: Kompetencia.
A gyerekek megtanulják kompetensen és hatékonyan gyakorolni a felnőttek és kortársaik által becsült készségeket, vagy kisebbrendűnek érzik magukat.
5. Identitás – szerepzavar (12-19 év):
Egzisztenciális kérdés: Ki vagyok én, és mi lehet belőlem?
Megszerezhető énerő: Hűség.
A serdülők egyfajta identitást alakítanak ki a társas csoport részeként, vagy összezavarodnak abban a tekintetben, hogy kik ők, és mit akarnak az életben.
6. Intimitás – elszigetelődés (19-35 év):
Egzisztenciális kérdés: Tudok szeretni?
Megszerezhető énerő: Szeretet.
A fiatal felnőttek intim élettársat találnak, vagy a magányt és az elszigeteltséget kockáztatják.
7. Alkotóképesség- stagnálás (35-60 év):
Egzisztenciális kérdés: Értékessé tudom tenni az életem?
Megszerezhető énerő: Gondoskodás.
A felnőtteknek termékenynek kell lenniük a munkában és fel kell nevelniük a következő generációt, vagy a tespedést, megrekedést kockáztatják.
8. Énteljesség – kétségbeesés (60 felett):
Egzisztenciális kérdés: Megfelelően éltem az életem?
Megszerezhető énerő:
Bölcsesség. Az emberek megpróbálják korábbi tapasztalataikat értelmezni és meggyőzni magukat, hogy az életük értelmes volt.
Erikson hangsúlyozta, hogy minden egyén élete egy sajátos kultúra kontextusában bontakozik ki, abban, amelyikben él. Ezeket a potenciálokat folyamatosan formálják a velünk kapcsolatban lévő egyének, akiket viszont szintén alakítanak a társadalmi intézmények és a kultúra. Míg az általános menetrendet, miszerint a személyiség egy adott alkotóelemének érését a testi érés határozza meg, addig azokat az értelmező eszközöket és társas helyzeteket, amelyekben a kríziseknek és megoldásuknak végbe kell menniük, a kultúra kínálja.
Fontos kihangsúlyozni, hogy Erikson elmélete több, mint 60 éves (ugyan életművét egészen haláláig tökéletesítette, de az első publikációja – amelyre én ráleltem – a témában 1956-os), így annak hatására, hogy az életünk ütemezése megváltozott, továbbá, hogy a várható élettartamunk is jócskán megnőtt, a szakaszok is valószínűsíthetően eltolódnak. Gondoljunk csak arra, hogy Erikson szerint 60 évesen már összegeznünk kellene az életünket (akkoriban ugye a nyugdíjazás békéjét élvezve), míg napjainkban egy 60 éves ember még javában dolgozik és aktív életet él.
Vannak egyéb kritikák is az elmélettel kapcsolatban: ilyen például az identitáskeresés kérdése, amelyről maga a szerző is úgy nyilatkozott, hogy egész életünkben tart és mindig más az éppen aktuális válaszunk. Lehet-e tehát ezt a szakaszt „sikeresen” teljesíteni? Sokan bírálták a teória szekvencialitását is: tényleg vannak-e ezek a szakaszok és ha igen, akkor ebben a sorrendben és a jelzett időpontokban következnek-e be? Erik Erikson erre az a választ adta, hogy mindezen folyamatok bármikor megtörténhetnek az élet során ilyen vagy olyan formában, ám ő azért emelte ki ezeket a „fázisokat”, mert ezekben az időkben a legjellemzőbbek a szakaszoknál leírt konfliktusok – krízisek.
Források:
Cole. M. & Cole, S. (2006): Fejlődéslélektan
Crain, W (2011): Theories of Development: Concepts and Applications
Erikson, E. (1956): The problem of ego identity
Erikson, E. (2002): Az emberi fejlődés nyolc szakasza